Zöld erdő mélyén, kispatak szélén
párjával él egy öreg cigány.
Vén öreg ember nótája nem kell,
nem kell a nótája senkinek se már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága,
kisgalamb vígan turbékol a fán.
ősz feje kábult, a szíve kitárult,
párjához így szól az öreg cigány:
Hol van a hegedűm, párom?
Tavasszal minden vidám.
Városba elmegyek máma
én, az öreg cigány.
Egyszer még had muzsikáljak
szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.
És a vén ember elteper csendben,
hóna alatt a kopott hegedű.
Alig bír járni, lábain állni,
régi szívében ott él a derű.
Városba érve fáradtan lép be
egy csillogó, fényes terem ajtaján.
A vére fellobban, a szíve megdobban,
középre tipeg az öreg cigány.
Nagyságos uraim, kérem,
nem tudom ismernek-e még?
Könyörgöm, de sokat húztam
valaha réges rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak
szívemből úgy igazán.
Szertném elmuzsikálni,
hogy él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.
Csend lett egy percig, így szól az egyik:
Jó uraim ma mulatunk ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót
látni szeretném repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccér,
Kinnt van az ember, kész a hatás.
Jó öreg párja már halva találja,
beszól az anyó: Urak, jó mulatást!
Nem muzsikál soha sem már,
csendes lett már a vén cigány.
Alussza erdőben álmát,
vadgalamb búg a fán.
Öreg, vén anyóka sírját
virággal díszíti már.
Vadgalamb sírva dalolja:
Élt egyszer egy cigány,
öreg cigány, a vén cigány.