Elcsitult a nagyvárosi lárma,
sivár csend borult a kis szobámra,
kandalló mellett ülve csendben,
egy kislánynak képét nézegettem.
Künn az utcán hópehely cikázott,
az én szívem mámorosan lángolt,
eszembe jut mikor ifjú voltam,
Erzsikének halkan így daloltam:
Erzsike, én szeretem magát,
piros ajkát, mámoros haját!
Lába elé szórnák
minden nyíló rózsát,
szeretem a bájos mosolyát!
Történt pedig egyik ködös reggel:
kislány szobájából sírva ment el,
mint vadgalamb fészkéből kiszállva,
a templomban másnak lett a párja.
Én a templom szegletében álltam,
versenyt zokogtam az orgonával,
ő rámnézett, és én félig holtan,
mirtusz felé halkan így daloltam:
Erzsike, én szeretem magát,
piros ajkát, mámoros haját!
Lába elé szórnák
minden nyíló rózsát,
szeretem a bájos mosolyát!
Történt pedig évek múlva Pesten:
találkoztunk egyszer mind a ketten,
én szüntelen tomboltam egy bárban,
Erzsikére újra rátaláltam.
Szája festett, és az arca ráncos,
rámkiáltott: Nosza újra látsz most!
Zokogott a csalódott kis lányka,
és a cigány halkan muzsikálta:
Erzsike, lássa milyen kár,
elhervadt egy nyíló rózsaszál!
Erzsike drága,
szívem virága,
miért nem lett maga az enyém?!