Diákkislány, napkelet hajnalán
a fák alatt vártam rád oly sokat.
Ott voltunk boldogok,
hol az öreg Tisza ballagott,
szívtuk az öreg hárs illatát,
egymás karja közt, babám.
Emlékszel még? Szép nyári alkonyon
a fák alatt vártam rád, angyalom.
Két fénylő kék szemed
most is látom, amint rám nevet,
ajkam érzi édes csókodat,
hallom kedves hangodat.
A háború ránk zúdult, messze vitt,
hazám hívott fegyverrel küzdeni.
Fasiszta gyilkosok
dúlták-tépték drága szép hazánk,
minden szovjet ember harcba száll,
s védi szent szülőhonát.
Csaták tüze közénk csapott nagyon,
én elmegyek, hazámat nem hagyom!
Apáink örökét,
édesanyám édes örömét,
Duna-parti házunk kis falát,
s Tisza partján azt a lányt.
Az elnyomót szétszórjuk mint a szél,
leszünk mi még egymásé is, ne félj!
Kettesben újra majd,
ott ülünk a régi hárs alatt,
ajkam újra érzi csókodat,
újra hallom hangodat.
Hitünk szilárd, győzelmünk fenn ragyog,
s a hárs alatt újra vársz, angyalom.
Ott leszünk boldogok,
hol az öreg Tisza ballagott,
szívjuk a hársak édes illatát
egymás karja közt, babám!