Szóval tegnap vége lett a tíznaposnak, holnap kezdődik a húsznapos, vagyis immár a hussszonhetedik nyár. Sursum corda.
A hajnali órák kivételével lehet jönni. Aki biztosra akar menni, eresszen meg előtte egy telefont.
A rostallói szakmai közönség (különösen a kacsás darabokra szakosodott műkedvelők csoportja) egy hideg októberi délután látogatott el a Thália Színházba, hogy megtekintse a Szegény Dzsoni és Árnika színházi adaptációját.
Senki nem gondolta volna, hogy a mindenki számára jól ismert mese különös meglepetéseket tartogat. Az első – de mindvégig kitartó – megdöbbenést Árnika okozta, akinek előadásmódja és értelmi szintje egy Teletubbyéval egyezett meg. Árnika sajnos más rendezvényen volt, így az azonosulás a drámai naivával nehezére esett közönségnek. Radólili és Csirke többször felvetették a kérdést: „De hát miért idióta?” Erre kielégítő választ nem kaptunk.
Sajnos Dzsoni sem állt a helyzet magaslatán, ezért a darab első felét uraló szerelemi történet kibontakozása tragikomédiába hajlott – az amúgy is eklektikus darabban. Ám a hosszú felvezetést követően az előadás lassanként erőre kapott. A történet szerint Dzsonit és Árnikát a Százarcú boszorkány kacsává változtatja, és ahhoz, hogy emberként újra együtt lehessenek, el kell zarándokolniuk a Hétfejű tündérhez. A tündér megtalálásához azonban hosszú út és kalandok sora vezet.
Szerencsére a vándorlás remek új szereplőkkel és kiváló színészi játékkal örvendezette meg a közönséget. A Pali által megformált Ipi-Apacs vezette futballcsapat nagy nevetéseket váltott ki a közönségből. Ám egyértelműen a szintén Pali által játszott Rézbányai Győző aratta a legnagyobb sikert. Még Cuki is teli szájjal vigyorogva jegyezte meg: „A Pali nagyon vicces”; az amazonkritika szerint szintén a selypegő, affektáló, sértődékeny Győző volt a legjobb.
Mindehhez a díszletek és színpadi megvalósítás is jó volt. A számos táncbetét feldobta az előadást, néhol ámulatot váltott ki a közönségből. Pont emiatt a darab műfaját nehéz lenne megítélni, egyszerre volt musical, fantasy, dráma és komédia. Talán ha egy szóban kellene definiálni a Móricz Zsigmond Színház vendégelőadását, azt lehetne mondani, hogy színes, de leginkább rózsaszín.
Az előadást követően a rostallóiaknak abban a nagy szerencsében volt részük, hogy pár gratuláció erejéig elkaphatták a Győzőt alakító művészt. Elek Szamu pedig egy „Samu” névre szóló értékes autogrammal gazdagodott.
Harmincketten gyűlünk össze a Nyugati pályaudvaron, az eső és Cuki reggel még szemerkél. Valaki a vonaton Nyúl dalát dudorássza, tapintani lehet a feszültséget. A rostallói múlt nagyjai közül köztünk van Houdini és Muki, a nyaraló gyerekek közül a külhonba szakadtakat leszámítva szinte mindenki. Emó apró afrikai hajfonatokat visel és bazsalyog. A solymári pályaudvaron harmincharmadikként csatlakozik Gaben, aki ezt nem ígérte, viszont nem csatlakozik Botond, aki nem ezt ígérte.
A solymári vár az Unió finanszírozásával holywoodi, de legalábbis etyeki díszletté nőtte ki magát. "Saját felelősségünkre" felmerészkedünk a toronyba. A Rózsika-forrástól nem messze a rét métázók zajától hangos, fölötte az erdőben kettőt számozunk. Mindkétszer a pirosak győznek a jól védhető, árkoktól szabdalt terepen.
Továbbindulunk, a zuhatagnál Muki felidézi a rostallói fürdőszobát, amit "utált" (később kólát is vett magának), Hobbit garnélarákokat azonosít a patakban. A hidegkúti útról Budaligeten át (ahol egy műanyag széken trónoló templomi bariton igazít bennünket útba az útkereszteződésben) Remeteszőlősre jutunk, az erdő szélén megebédelünk.
Fociterepet keresünk, de szeméttelepet találunk, így Ödön javaslatára átbuszozunk a Nagyrétre, ahol franciául nyírják a füvet. A hőség ekkor már tikkasztó, ennek ellenére csaknem egyórás küzdelem kerekedik, a tudottan jól focizók mellett olyan meglepetésemberekkel, mint Parancsnok, aki erre az időre a pontos idő állandó kérdezgetéséről is megfeledkezik. Bajoranna mint söprögető "kicsit kijött a gyakorlatból", aztán belejön, aztán dob egy hátast. Gaben egészen különleges mozdulatokkal levitál, így óvja feltört (és lemeztelenített) lábát a pályával és a labdával való fizikai kontaktustól.
Pontban 4-re érünk a Moszkva térre villamossal, a gyerekek szerencsésebb részéért tűzdelt zülleik is eljönnek.
Kérdés, egyben epilógus Zsemlétől: "Miért nem volt házi sütésű?"
